BCG: hibrid rendszer segíthetne a rezsicsökkentésen

Varga Ferdinánd: Az energiaárak láthatóan a politika egyik legfontosabb elemévé váltak, és ez nem csak magyarországi vagy régiós kérdés, hanem Nyugat-Európában is egyre többet foglalkozik a politika az energiaköltségekkel. Példaként említhetnénk a brit kormányzatot, ahol az energia- és klímaügyi minisztérium nyilatkozott úgy nemrég, hogy mindent megtesznek, hogy segítsék az embereket abban, hogy alacsonyan tartsák az energiaszámláikat és visszaszorítsák az energiaszegénységet. Az energiaköltségek Európa-szerte egyre nagyobb részesedéssel bírnak a háztartások kiadásaiban a jövedelmekhez képest, így érthető, hogy a politikának valamilyen módon reagálnia kell ezekre a problémákra. Magyarországon a rezsivel kapcsolatos problémák alapvetően nem a magas energiaárakkal, hanem az alacsonyabb jövedelemmel magyarázhatók, de politikai szempontból ez indifferens, hiszen a probléma adott, és megoldást kell rá találni.

Nemrég egy konferencián bemutattunk két egymástól teljesen eltérő megoldási kísérletet a háztartási energiaárak féken tartása témájában. Az egyik az alapvetően piacközpontú megközelítést alkalmazó brit szisztéma, a másik pedig a hazai, direkt árszabályozás. A cél elérése szempontjából azt kell hogy mondjuk, hogy nem teljesen egyértelmű, hogy az egyik megközelítés jobb a másiknál. Itt egyébként fontos megemlíteni, hogy az energiaköltség az ár és az elfogyasztott mennyiség szorzatából jön ki, tehát érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani a fogyasztás ésszerűsítésére is. A briteknél például elindítottak egy Green Deal nevű kezdeményezést az épületek energiapazarlásának visszaszorítására, és habár Magyarországon is léteznek elvben ilyen jellegű programok, a gyakorlatban kevésbé működnek. Nincs egy olyan csomag, amely hatékonyan tudná támogatni az energiafogyasztás csökkentését. Fontos megemlíteni azt is, hogy Nagy-Britanniában sokkal inkább igyekeznek differenciálni az egyes háztartások között, és támogatni a rászorulókat, míg Magyarországon ezek a szempontok kevésbé, vagy szinte alig jelennek meg.

De továbbmegyek, a két megközelítés közötti eltérést jól mutatja az is, hogy ha az lenne a cél, hogy verseny legyen, és ezáltal csökkenjenek az árak, akkor hasonló feltételeket kellene biztosítani a piaci szereplőknek. Ez Magyarországon nincs így, mert a forrásokhoz, különösen a határkeresztező kapacitásokhoz való hozzáférés erősen differenciált az egyes szereplők között. Ez összefügg az olcsóbb lakosság gázforrás biztosításával is, ami részben az elérhető nyugati kapacitások szűkösségéből ered. Azáltal, hogy a fogyasztás drasztikusan csökkent az elmúlt években, és 2015 januárjában átadják a szlovák-magyar interkonnektort, ez a kérdés várhatóan megoldódik.

Habár az angol példa azt mutatja, hogy ők nem a rezsicsökkentés útján mentek, de az első lépést ők megtették e felé azáltal, hogy összehasonlíthatóvá tették az árakat. Beszabályozták, hogy csak négy termék lehet az összes szolgáltatónál, amit a lakosság fogyasztóknak kínálnak, mivel az volt egy viszonylag nagy gond, hogy a fogyasztók komplexitásában nem tudták összehasonlítani ezeket a termékeket, és nem tudtak választani. A magyarok ezt extrémebben csinálják, mert itt rezsicsökkentés van.

P.: Az elmondottak alapján a brit rendszer nekem fenntarthatóbb megoldásnak tűnik, az imént mégis azt mondtad, hogy a két megközelítés között nem lehet egyértelmű "nyertest" hirdetni.

V.F.: A brit példa jelentős előnye, hogy versenykonform, elméletileg nagyon jó lehetőséget ad arra, hogy hosszútávon piackonform és fenntartható megoldást biztosítson. Arányosan osztja el a terheket, mindenki azonos kiinduló pozícióban van. Ugyanakkor több jelentős hátránya van, a legfontosabb, hogy az árcsökkentő hatása a gyakorlatban nem mutatkozott meg. Az árak nem csökkennek, a piaci szereplők profitabilitása az energiakereskedelmi oldalon az egyik legmagasabb európai összehasonlításban, és nem utolsósorban a szolgáltatóváltások sem úgy zajlottak a gyakorlatban, ahogy azt az elméleti megközelítés előirányozta. Kevés az új piaci szereplő, és azok piaci részesedése is nagyon alacsony. Ez egy komplex megoldás, ami sok elem összehangolását igényli. Ugyanakkor a magyar megközelítésnek van egy azonnali pozitív hatása, ha a fogyasztói szempontokat nézem, hiszen csökkentek az árak. Ez egyben az iparág szereplőinek jelentős motivációt jelent, hogy minél költséghatékonyabban kezeljék az energiaszolgáltatást. Ne mondjuk, hogy korábban nem így jártak volna el, ugyanakkor egy teljes költségelismerésnél és olyan piaci környezetben, amikor viszonylag jók a marzsok, a motiváció logikusan alacsonyabb, mint egy nehezebb piaci környezetben. Ez minden iparágra igaz.

A hazai megoldás hátránya, hogy vélhetően nem ad fenntartható választ a problémára, nem látszanak azok a számítások, amelyek megalapoztak volna az árcsökkentéseknek. Ez jól látszik a strukturális változásokból is, hiszen az energiaszektorban mostanra már a legtöbb érintett szereplő megszabadulna a regulált piacokhoz kapcsolódó eszközeitől, míg más szektorokban ilyen szintű mozgolódás nem érezhető.

P.: Láttok optimális megoldást a fogyasztói árak problémájának kezelésére?

V.F.: Mi egy hibridmegoldásban gondolkodunk, amely mindkét megközelítésből merít. A motiváló tarifacsökkentés nem piackonform, de a cél elérése szempontjából nem biztos, hogy rossz dolog. Ha az a cél, hogy legyen egy viszonylag elfogadható végfogyasztói ár, ami fenntartható is az iparág szempontjából, valamiféle motivációs tarifacsökkentést elképzelhetőnek látunk.

Ugyanakkor szükséges egy okosabb szabályozás, és itt már jóval kritikusabbak vagyunk, mert úgy látjuk, hogy sokszor olyan kötelezettségeket rónak a szolgáltatókra, amelyeknek a fogyasztó szempontjából nincs hozzáadott értéke, ugyanakkor jelentősen növelik a költségeket. Ezek kivezetésével, ésszerűsítésével is lehetne csökkenteni a szolgáltatási árakon. Becslésünk szerint, ami régiós adatokra alapul, amennyiben a kereskedőket pozitívan motiválják, hogy csökkentsék a költségeket azáltal, hogy van rajtuk egy erősebb nyomás a marzs irányából, képesek akár 30-35 százalékkal is csökkenteni a működési költségeiket.

Kotnyek Balázs: Itt fontos azonban tisztázni, hogy ez a csökkentési lehetőség nem a végfogyasztói árakra vonatkozik, hanem csak arra részre, amelyekre az energiakereskedőknek érdemi ráhatásuk van. A végfogyasztói árakban ez 1-2%-os mérséklődést jelentene, de rendszer szinten ez sem elhanyagolható mérték.

V.F.: A következő dimenzió az, hogy transzparensebb legyen a hozzáférés az olcsóbb gázhoz, itt az új domináns nagykereskedőnek, az MVM-nek lesz lesz feladata abban, hogy hasonlóan a külföldi nagyvállalatokhoz az importszerződés árképletét, illetve árszintjét újra kell tárgyalni, és ez folyamatos feladat.

K.B.: Ezek mellett kritikus lenne az állami szabályozás és az iparág együttműködése is a fenntartható út megtalálása tekintetében, itt azonban megint vannak elmaradások Magyarországon. Ez esetben nemcsak a szabályozó és az iparág közötti kommunikáció hiányáról beszélünk, hanem például az iparág sem képes egységesen fellépni úgy, mint például a bankszektorban. A jelenlegi körülmények arra sarkallják a magyarországi energetikai szereplőket, hogy parciálisan próbáljanak optimalizálni.

P.: Amennyiben a nemzetközi energiacégek inkább már elhagynák a magyar energiapiacot, a kormány pedig a felvásárlási szándékáról kommunikál, akkor ezen a szinten érthető, hogy miért külön-külön próbálnak a cégek optimalizálni.

V.F.: A motiváció nem teljesen meglepő, hasonló tendenciákat látunk a környező országokban is, nem szükségszerűen az államosítás irányába, hanem a tulajdonosi struktúra és elvárások irányába, főleg a szabályozott üzletágakban. A jelenlegi tulajdonosi struktúra szerint ezek a szolgáltatók többnyire tőzsdei cégek, amelyek növekedésfókuszáltak. A tulajdonosi elvárások viszont nem vágnak egybe azzal, amit egy tipikus szabályozott, osztalékorientált cég nyújtani tud. A hálózati társaságok esetében egyértelmű trend mutatkozik az irányba, hogy a nagy nemzetközi cégek értékesítik ezeket a tevékenységeiket. A vevő oldalon lehet állami szereplő, de megjelentek már nyugdíjalapok vagy biztosítótársaságok is. Itt az állam tulajdonosi szerepe annyiban vethet fel kérdéseket, hogy mára már rendelkezésre állnak azok a szabályozói eszközök és jogosítványok, amelyekkel az állam képes lehet a rendszerszintű optimum elérésére anélkül, hogy saját forrásait is lekötné. Tulajdonosként persze hozhat olyan döntést, hogy alacsonyabb megtérüléssel is beéri, sőt, akár a dönthet úgy is, hogy tőkeköltségen vagy az alatt tartja az eszközöket, de akkor az adófizetőktől származó bevételeket kell a rendszer keresztfinanszírozására fordítania, illetve a külső finanszírozók is elfordulhatnak az adott tevékenység hitelezésétől.

K.B.: Hozzátenném, hogy önmagában az állami tulajdonlással semmi gond sincsen, nem ez a lényeg, hanem az, hogy képes-e hatékonyan működni az adott cég. Magyarországon is jelen vannak olyan nemzetközi energiatársaságok, amelyek többségi állami tulajdonban vannak.

V.F.: Összességében elmondható, hogy azok az állami tulajdonú cégek, amelyek részben nincsenek kivezetve a tőzsdére vagy nincs egy profitorientált, akár kisebbségi részesedéssel rendelkező tulajdonostársuk, a különböző parciális érdekek miatt nem tipikusan hatékonyan működő vállalatok. A cseh CEZ például állami vállalat, de részben ki van vezetve a tőzsdére. Van rajta egy erős nyomás a transzparencia és a profitorientáltság irányába. Ez már egy olyan kompromisszum, ami hosszútávon is életképes lehet. Nem mondjuk azt, hogy a másik eleve életképtelen, de politikailag nyomott árak esetén előbb-utóbb vagy az értékesítési árak emelésére lesz szükség vagy az adófizetőknek kell beszállnia a cég működésének finanszírozásába.

K.B.: Az infrastruktúra, tehát például a hálózati társaságok esetében egyébként látni kell, hogy azok természetes monopóliumok, így ott akár optimális állapot is lehet, hogy egy kézbe kerüljenek. Korábban azért osztották fel az elosztóhálózatokat több cég között, hogy ezzel a kereskedésben lévő versenyt segítségek, de ezek a szempontok mára egyre kevésbé relevánsak. Az uniós előírásokkal összhangban jelenleg az a trend, hogy egyre inkább elválnak egymástól a kereskedési és az elosztási tevékenység. Így felmerülhet a kérdés, hogy minek tartsunk fent öt különböző DSO-t, ha azok lényegében egymástól független ugyanazt a munkát a végzik. A szlovák gázrendszerben például egy társaság, az SPP felügyeli ezeket a tevékenységeket, és habár a hatékonyságában még bizonyosan vannak tartalékok, működőképes a rendszer. Az igazi problémát én ezen a területen is a túlzott szabályozói terhekben látom, mert az állam sem tudja majd hosszú távon fenntartani azt az állapotot, hogy az elosztóknak lényegében nulla a profitja. És akkor még nem is beszéltünk azokról az Unió által elvárt energiahatékonysági beruházásokról, amelyek a fogyasztás csökkenését irányozzák elő. Ezeknél a cégeknél könnyen likviditási gondok is megjelenhet a jövőben, és ezektől a terhektől egy állami szereplő is szenvedni fog.