Klein Dávid a 2-es táborban éjszakázott

Klein Dávidnak az erős havazás és lavinaveszély ellenére végre sikerült a 2-es táborban egy éjszakát eltöltenie, azonban a korábban tervezett 3-as tábori éjszakázást a rögzített kötél hiánya és az időjárás miatt egyelőre későbbre kellett halasztania.

Dávid jelenleg az alaptáborban pihen és végzi apró, de annál fontosabb alaptábori munkáját (mosás, videó készítés, tisztálkodás, naplók írása, felszerelés szárítása és javítása, időjárás-előrejelzésének kiderítése, torok és bőrápolás - Dávid sajnos egy-két csúnyább égési sérülését szenvedett a naptól). Dávid visszajelzése alapján az alaptábori akklimatizációja tökéletes, a korábban szerzett kisebb megfázása is múlóban van, így a jelenlegi tervek szerint 3-4 nap múlva, ha az időjárás is úgy alakul kezdetét veszi a csúcstámadás.

Dávid összefoglalója az elmúlt napok eseményeiről: 

9/15

Elég lehangoló nap. Reggel a mászós aláöltözetemmel kezdem a napot, de amint kinyitom a sátor ajtaját, minden remény szertefoszlik. Sajnos még mindig köhögök és taknyos vagyok, és – szintén sajnos – a beígért időjárás változás helyett odafent friss hó, idelent havas eső…

Igazi nyomott nap: elbandukolok Russelék táboráig meg vissza (többször), nézem a nagy semmit (lefelé még néha-néha kibukkan a felhőből a völgy, felfelé, a hegy irányában azonban csak fehér gomolygó masszát látni), sorozatot nézek a laptopon, amíg le nem merül. Aztán csak bambulok, tölteni – nap hiányában – nem lehet.

9/16

Reggel - igazi csoda - keresztülragyog a nap az alaptábori sátram sárga falán. Mintha egy évszázada nem láttam volna... Aminek viszont nem örülök

(sőt: elkeserít), az a megfázásom. Az orrom be van dugulva és száraz köhögés gyötör. Végül úgy döntök, hogy fontosabb, hogy most szerezzem meg a szükséges akklimatizációt. Nem maradok még egy napot.

Reggeli közben érkezik egy helikopter. Russeléknél száll le. Talán levisz valakit? Fél óra múlva kiderül, hogy a helikopter - eredeti küldetése teljesítése mellett - levelet hozott a szakácsunknak. Csak módjával követem az eseményeket, az előttem álló mászásra koncentrálok. Úgy tűnik, megjött az eredeti csúcsengedélyünk. (Eddig nem volt?) Aztán egy nagy, A4-es, vastag borítékkal vacakolnak. Megnézem és a legnagyobb meglepetésemre nekem van címezve. A borítékból kedvenc hegyi nasijaim pottyannak ki és egy vékonyabb boríték. Török Edina küldte a csomagot (2014-ben alaptábor vezetőm volt), Londonból, a kathmandui ügynökségem címére, de már eljöttem onnan, mire odaért. Iswari barátom most kihasználta az alaptáborba igyekvő helikoptert és utánam küldte a kalandos utat megjárt csomagot.

Megdöbbenve, meghatódva forgatom a kezemben a csodát. Csak aki vett már részt expedícióban, az tudhatja, érezheti, micsoda összekacsintás, mennyi bajtársiasság testesül meg egy ilyen küldeményben. Az esős-havas napok után a levelet igazi jelnek tekintem.

A csokik egy részét besöpröm a hátizsákba, a levelet elrakom - csak fent olvasom majd el - és elballagok a tábor oltárához, hogy indulás előtt meggyújtsam a tüzet.

A menetelés első órájában nem vagyok felhőtlenül boldog. Az erőnlétem rendben, de még akkor is záraz köhögés gyötör, ha szándékosan belassítok.

Hál' istennek szélcsendes csapadékmentes ez idő. C1-et szinte teljes erőtartalékkal érem el. Megerősítem a sátram - bírta a kis Zajo az utóbbi napok havazását - és beköltözöm. Mivel magam vagyok, "grammhuszárkodtam", nem hoztam fel túl sok kaját. Most kissé fancsali képpel veszem számba sovány készleteimet, aminek a következő 2-3 napban kéne majd kitartania.

Egyébként minden szuper!

9/17

Elég vacak éjszakám volt, mert lusta voltam lebontani a sátramat és elegyengetni az olvadástól hepehupás jég-talajt magam alatt. A reggeli és a pakolás flottul ment. Csak az idő vacak. Ennek ellenére nekivágok. A leírások szerint ez a leghosszabb, legtechnikásabb szakasz. És valóban. Közel függőleges firn (jég) falakat mászom, izgalmas, exponált

harántolásokat hajtok végre... A (lazán) rögzített kötél ellenére jól jön a szabad kezemben a kis jégfejsze. (A másik kezemmel a meredek szakaszokon a mászógépet kezelem: ez az eszköz fölfelé szabadon mozog a kötélen, lefelé megakad. Kivéve, ha a jég blokkolja, persze a legrosszabbkor...) A zsákom erősen kihúz: benne van a teljes 2-es, élelem, alvócucc. Végül még dél előtt elérem a tábort, és kiásom a sátorhelyet. Sajnos mire beköltözöm, már szakad a hó. Egy kevés hó nem zavarna, de ha folyamatosan esik, az hazavághatja a holnapi tervet...

Estére a folyamatos havazás kifejezetten durvára vált. Sajnos a 2-es elég rossz helyen van. Legalább 400 méter folyamatosan hullámzó, közepes dőlésszögű lejtő van felettünk, és úgy istenigazából semmi sem védi a tábort a lavináktól. 2012-ben kilencen vesztették életüket ebben a táborban lavinabalesetben.

Este nyolckor vacillálok: elinduljak most lefelé? Később lehet, hogy nehezebb lesz menekülni... Végül maradok hajnalig, de teljesen felöltözve, bakancsban fekszem a sátramban, a fejem mellett nyitott zsebkéssel, várva, mikor hallom meg a surranó-morgó hógörgeteg hangját.

9/18

Nem akarom megvárni, amíg az idő felmelegszik (kedvezve ezzel a lavinák kialakulásának). Hajnali 5:30-kor már talpon vagyok. Segítek egy két ébredező sherpának kiásni néhány csúnyán megroskadt sátrat. A hó kitartóan zuhog, a látótávolság kb. az orrom hegye. Mindenki lefelé tart, én inkább választom a kitaposatlan nyomot, csak hogy elkerüljem a (rendszerint veszélyes) tömeget a rögzített köteleken.

A lemenet sokkal izgalmasabbra sikerül, mint szeretném. A meredekebb szakaszokon - a gyorsabb haladás kedvéért - "sherpásan" ereszkedem, azaz kesztyűmre, karomra, testemre feszítem a kötelet (ahogy a terep adja), és leszaladok. Sajnos a ködben, hóesésben - és a mély szűz hóban - néha teljesen váratlanul vált függőlegesre a terep, és ilyenkor közel kerülök hozzá, hogy elveszítsem a kötél feletti irányítást.

A legizgalmasabb egy hosszú, kitett traverz. Idefelé határozott lépések segítették a mozgásom. Most: semmi. A laza hó-falat keresztező koreai nejlon kötélben gigászi has, lefelé beláthatatlan (azaz tényleg nem látom a ködben) mélység. Rövidre szerelem a túrabotom, a domináns kezemben pedig a kis jégfejszémet fogom. Minden berúgott lépésemet kétszer-háromszor ellenőrzöm. Egyszer szakad csak át az egyik, másfél métert kaparászom, kotrok, aztán megállok. Szándékosan lefelé tartok, hogy a kötél minél előbb felfelé irányban kapaszkodóvá váljon.

Ezután már csak egy jó hosszú ereszkedés van hátra - az egyetlen alkalom, amikor 8-ast használok - majd a vízszintes sprint a függőgleccser alatt. (Ezt most nem látom a ködben, de így még félelmetesebb.) A keresztezés során nem merek megállni, tudom, hogy a legjobb, amit tehetek, ha a lehető legkevesebb időt töltöm el a félelmetes képződmény alatt. Jól kifulladok.

Az egyes táborban rendkívül büszkén látom, hogy a Zajo még mindig áll. (Bár több mint a fele már hó alatt van.) Kilapátolom, bepakolok pár dolgot, majd megint lezárom.

A gleccseren lefelé többen botorkálnak a sűrű hóban (mindenki levonul a hegyről), beállok a ködben vonuló zombik közé.

Idelent - a változatosság kedvéért - az eső esik, és a ködben 10 percenként lezúduló lavinák hangja morajlik. Én azért bevállalok egy megázós zokni  és alsó mosást, majd iszom egy fél pohárkával a kincsként őrzött Bodri QV-ből.

9/19

A reggel napfényesen indul, aminek nagyon örülök: pihenőnapom van, a felszerelésemet meg kéne szárítani és a lavináknak is le kéne jönniük. Az alaptábor körüli meredek falakról szánkóznak is le rendesen, dél körül óránként több is.

A Manaslura vezető útvonalunk lejtői persze kisebb dőlésszögűek, sajnos még mindig rengeteg hó van fent. Időközben összeült az alaptábori nagytanács és arra a meggyőződésre jutottak, hogy holnap után egy pár napos rossz idő kezdődik. (Hétfőre jósolják az igazi vihart.) Én közben tipródom: mi van, ha nem lesz olyan rossz idő, mint amilyet az okosok emlegetnek? (Miki barátom pl. barátságosabb képet festett...) Jó lenne felmenni holnap... Ha viszont belemászom a rossz időbe, akkor időt, energiát veszítek és felesleges kockázatot is vállalok, valamint lemaradok a készülő szuper-korai csúcstámadásról.

A rögzített kötél még nincs kész a 3-as táborig, én pedig egyedül mozognék...

A nap folyamán néhányszor változtatok az álláspontomon. Végül arra jutok, hogy kivételesen nem próbálom meg jobban tudni, mint mindenki más. Kivárok pár napot. 13 nappal ezelőtt érkeztem az alaptáborba. Akár október közepéig is maradhatok... Ha kb. 3-4 nap múlva indul egy csúcstámadás, csatlakozom hozzá (bár sokkal inkább szerettem volna aludni a 3-asban a csúcstámadás előtt), aztán, ha szerencsém van, akkor hurrá, ha nem, akkor meglesz a hiányzó akklimatizációs kör és még bőven marad időm.

Igyekszem nem kapkodni... (Még senki nem aludt a 3-asban, nyugi... Sok fent a hó, egy páros leszánkázott egy lavinával tegnap, amikor megpróbált a 2-es fölé nyomulni... Szerencsére becsusszantak egy hasadékba és megúszták...)

Estére  szinte az egész alaptáborral beszéltem. Mindenki kivár pár napot. Én is. Lenyugszom. Talán lemegyek egy-két éjszakára Szamagongba, hogy mozogjak, kiszakadjak az alaptábori rutinból.