Dávid az elmúlt két napot a rossz időjárás miatt pihenővel töltötte. Ellátogatott a "köztes létbe" a hegy és a lenti világ közötti, Csodaországba. A látogatásról és az elmúlt két nap élményeiről Dávid naplóját is megkaptuk:

9/20

Előre is elnézést a kissé hosszadalmas naplóért.
Reggel még van egy kis napsütés, ami persze nagyon bosszant. Jól döntöttem? De ha már elhatároztam... Reggeli után három szemvillanás alatt összedobom a cuccom, előhalászom a nadrágomat az egyik hordóm aljáról (ez szimbolikus aktus, mivel BC-ben egy elhíresült szakadt "technikai alá öltözetben" - egy régi pizsamanadrágban - szoktam flangálni, hidegben kiegészítve azt egy tibeti szőrös "csubával" ami - csodák csodája - pont olyan, mint egy suba) és nekiindulok a lefelé vezető meredek ösvénynek.

És ez az a pont a mai naplómban, ami nehéz lesz: ha tényleg őszintén leírom azt az élményt, amit átéltem, amikor a rideg szikla- és jégvilágból egyetlen óra alatt 1200 métert aláereszkedve megérkeztem egy organikus, madarakkal, lepkékkel, mohás kőlapokkal fedett házikókkal, lovacskákkal és mosolygós szerzetesekkel teli világba, akkor félő, hogy annak, aki nem élete át az élményt, érzelgősnek, vagy túl romantikusnak fog hatni a leírás. Nekem viszont tényleg az egyik legerősebb élményem volt, amit himalájaivándorlásaim során átéltem. Megpróbálom a "száraz" tényeken keresztül megmutatni, mi történt:

Alaptáborunk a széles, robosztus Manaslu-gleccser bal partján, egy meredeken alábukó völgyzár felett, sziklákon, a gleccser közvetlen közelében található. Légvonalban a Budhi Gandaki Nadi folyó talán 2 kilométer lehet. (Szamagong falu - és a többi hasonló település is - a folyó mentén sorjáznak.)
Ahogy elindultam lefelé, rögtön, száz méter megtétele után kibontakozott alattam a völgy. Odalent kósza felhők hömpölyögtek, meredek, gyommal gyéren benőtt lejtők aljában dús erdőket láttam, még lejjebb pedig földönkívüli zöld színben pompázott a Birendra Tal tó, mely összegyűjti a Manaslu-gleccser vad tömbökké széteső testéből elemi erővel előtörő gleccservizet.
Ahogy nekilendültem, egyetlen óra leforgása alatt rengeteg változást éltem át. A levegő folyamatosan, tapinthatóan sűrűbb és páradúsabb lett körülöttem. Megjelentek az illatok. A föld, a sár illata. Igen: a jaktrágyáé. Az erőd kipárolgásai. A völgyből felszálló füsté.

A lábammal egyszerre érezni kezdtem, hogy a talajnak sajátos ellenállása,rugózása van. Odafent a szikla és a jég nem enged, a hó pedig a valóditalajhoz képest nagyon másképp áll ellen lépteim súlyának. A valódi, szerves talaj "válasza" más...

Menetirány szerint jobbra az odafent nyugodt, változatlan és örök gleccser hirtelen és drámai haláltusába kezdett. A rendkívül meredek medernekköszönhetően a hatalmas jégtömeg gigászi tömbök labirintusává esett szét.

Egyszerre bokrok, majd - újabb 10 perc elteltével - fák vettek körül. Az erődben régi - kőlapokkal fedett - pásztorkunyhó kacsintott rám. Az ösvényen egy csikót riasztottam meg: nyakában daloló csengőjével beszaladt az erdő sűrűjébe. 

Természetesen a leírásom tökéletlen. Azt hiszem, csak azt akartam mondani, hogy számomra van valami erős és szimbolikus... Majd egyszer kibogozom.
Most (késő délután van), ahogy felnézek az égre, 360 fokban, körbe-körbe sűrű fekete felhők vannak felettem. Az alaptáborban zuhog az eső, a hegyen - a hóhatár felett - erősen havazik. (Sajnos itt is szemerkél már.)

Rádión beszéltem a fent maradtakkal. Mivel az időjárás borzalmas, úgy tűnik, holnap elég sokan leszünk idelent. A szóbeszéd szerint (egy alaptábor olyan, mint egy pletykás falu, csak a témák mások) 24-e körül javul az idő, a nagyobb csapatok megint nekivágnak.

Idelent? Nagyon kedvesek a fogadóban, jól főznek, ágyban alszom, villany viszont nincs (igen: vezeték van, de valami pályázatot és be nem tartott ígéreteket emlegetnek). Délután felmegyek a falu feletti dombocskára, ahol egy kolostor áll. Teljesen elvarázsolt, mesebeli hely. A lámák pont pudzsát celebrálnak. Elegendő kung-fu filmet láttam ahhoz, hogy úgy gondoljam, tudom, mit kell ilyenkor csinálni. Nem rontok be, de leülök az ajtóban csendesen és várok. Azért egy jó 40 percet hagynak várni, mire valamelyikük beinvitál. (A pudzsa epikusra sikerül, mint kiderül, meghalt egy asszony a faluból.) Elbódítanak és ugyanakkor felajzanak a dobok, kürtök, cintányérok és a kántálás. A füstölők, a jakvaj mécsesek. Rizst szórunk a levegőbe, csángot iszunk, kapok egy öklömnyi, gyanús anyaggal vörösre festett, főtt rizsből formázott kúpot, majd az egész végén a többiekkel együtt leves-féleséget eszünk: ebben a helyi, jellegzetesen savanyú sajtdarabkák és valami zöld leveles növény úszkál sűrű, ismeretlen okból barna lében. Jó itt. De érzem, hogy ez inkább előzetes, vagy vihar előtti csend. Fent akarok lenni. Elérni a nyerget, 6810 méteren, majd elérni a csúcsot is. Elképzelem, milyen lesz utána leereszkedni megint ezen a mágikus ösvényen.

9/21

Holnap felmegyek megint, így a mai az utolsó napom idelent, ebben a "köztes létben" a hegy és a lenti világ között, Csodaországban.

Erős a kísértés, hogy sorozatot nézzek a laptopon, hasábburgonyát egyek és kólát igyak egész nap, de az igazság az, hogy olyan fantasztikus ez a vidék, hogy nem tudnám megbocsátani magamnak, ha nem túráznék egy szépet, valamint érzem, hogy jót tesz a mozgás, a jóleső fizikai erőfeszítés. Öröm most gyalogolni, hogy az akklimatizációm ezen a szinten már teljesen negálja a 3600 méteres magasságot.

Reggeli után felkerekedek, és elindulok, először délkeleti, majd keleti irányba. Ez a Manaslu körtúra másik ága, én nyugat felől érkeztem eredetileg. Többek között arra is kíváncsi vagyok, járható-e ez az irány, mit mondanak majd a helybéliek, mit látok?

Rövid poroszkálás után egy iskolához érkezem. Valamilyen furcsa oknál fogva jártamban-keltemben mindig szeretem megnézni, hogy működnek az iskolák az adott vidéken. Valamiért fontos ez nekem, jó látni, amikor az iskola jót tesz (és szomorú, amikor nem). Sajnos nincs ma tanítás, a 60 diák fele mégis itt van, beszélgetek a tanítóval is. (Úgy tűnik, sok a bent lakásos, akik a völgy távolabbi falvaiból jöttek.

Lejjebb mindenfelé a földrengés romboló hatásával szembesülök: az út megcsúszott, leszakadt, a függőhidak szétszaggatva lógnak. Viszont folyik az újjáépítés: készül az új függőhíd, kialakultak az ideiglenes kerülő ösvények, lejjebb, a falvakban mindenhol kopácsolást hallok, épülnek az új, még szebb házak, fogadók. Az emberek is bizakodók, csak turistát nem látok sehol... Kár. Erre lenne a leginkább szüksége most Nepálnak. Erről beszélgetünk egy fogadóssal, aki meghív csángra (sör-féleség) és mutatja, hogy a régi nagy kő-fogadó helyébe a kertben körbe-körbe kis, kétszemélyes, csinos fa házikókat építtet. Jó ötlet! Szerintem a vendégek is örülni fognak a "saját háznak" és az elemeknek is jobban ellenállnak majd.

Végül Lhogaonig ereszkedem (3180 m). Gyönyörű falu, a falu felett hatalmas kolostor, a falu körül már valódi, buja, erdős vidék. A fogadó kertjében, ahol ebédelek, szép sorba rendezve gubbasztanak a kövér, mosolygós káposzták. Két túrázó pasassal is találkozom - egy orosz-izraeli testvérpárral, akik 8 napja jönnek Arugath Bazartól. A lényeg, hogy az út járható - hurrá! - erre mehetek majd le.

A körülmények idilliek: iszom egy sört, Bonattit olvasok a virágos kertben. Aztán, kényelmesen, visszaballagok Szamagongba, ahol bőségesen megvacsorázom és alszom, mint a bunda, reggelig.

Manaslu – Szamagoni kolostor felett